Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1990. augusztus, I. évfolyam, 8. szám »


Olvasónapló

Olvasónapló
A HOLTAK ENCIKLOPÉDIÁJA
Szükségünk volna már valamilyen felszabadító érzékenységű változásra. Egy mondatra, amitől tényleg vajákossá lesz a világ. Jó volna találkozni valakivel, aki olyan csodálkozva nyalogatná az ujjhegyére tapadt vért, mint az angyal a Wim Wenders-filmben. Nem is volt szörnyű! Összemosódás újfent. Tény viszont, hogy a felsőkerti lugas alatt egy angyal átderengett a színen, ezüstösen, mint tükörreflex. A befolyásolhatatlan dolgokban van az igazság...
KERT. Szerte a Duna mentén lakott a családom. Volt egy nagybátyám Mohácson, egy másik Orsován; vénkisasszony tántink (az örökös, forró csokoládéival) Linzben lakott, anyai nagybátyám Budapesten, apám öccse Újvidéken; rokonaim éltek Regensburgban, Bécsben, Pozsonyban, Belgrádban, Turnu-Szeverinben, Nikápolyban... Én tehát szeretem a németeket, a cseheket és a szlovákokat, a szerbeket, a románokat, a zsidókat, a magyarokat. Persze nem mindig egyformán szeretem őket, mert pl. egyik bácsink gyönyörű és merész felesége miatt jó ideig főképp a csehekért rajongtam, de hát kirekeszteni, pláne gyűlölni egyiket sem tudom, szeretetem eloszlik, mint az eső ezen a vidéken: Duna menti szeretet. Eloszlik és vándorol. Ulm nem Ulm, Kelheim nem Kelheim, Passau sem Passau, Krems nem Krems, Komárom nem Komárom, Visegrád nem Visegrád és így tovább, mert Szulina sem Szulina, minekutána Ulm Kelheimra rakódik vagy épp Passaura, amaz szintén tovább ázik és mosódik és úszik, elsüllyed és felmerül; az eseményeknek meg a temetőknek nincsen pontos helyszínük. Hordalékos vidék, nincs kipillantás...
Amikor nagyapám Mátyás király utcai kertjében összegyűltünk, az elbeszélt történetek megtapadtak a fák és a bokrok tövében. Ott lapulnak, szunnyadnak, virítanak: a nyári körte öreg fája alatt szerb unokabátyám szerelmi tragédiája; a berbencei szilva alatt prágai unokabátyám öngyilkos demonstrációja; a ringló tövén bukaresti bácsikánk telt keblű aktjai, az ikeralma alatt pesti unokafivérem biszexuális kalandjai; a császárkörte mellett az a szörnyű gyilkosság, melynek aradi nagybátyám volt a koronatanúja („vér, vér, rengeteg vér!”); a málnabokrok közt unokahúgom fantasztikus elképzelése az angyalcsinálásról, az orgona tövében pedig egy tényleges angyalcsinálás iszonyú története lapul, kuzinom s nagybátyám rettegett titka; a bodzák mentén orosz-zsidó bácsikám isztambuli üzletei, koszos szállodaszobák, svábbogarak, honvágy; a vadrózsa tövében magyar-cigány unokanővérem gyönyörű dalai („a holdfény úgy tapadt rá, mintha saját meleg bőre volna, a fűben testek kontúrja, rugóként kiegyenesedő fűszálak”); a szétszórt lugasok alatt csupa szerelmi történet, melyek végén ott van mindig a pont, a nagy szuprematista ábra.
Összemosódás újból.
A haláltól semmi sem ment.
Csak a semmi sem?
Pancsolászat. Tapasztalatunk mégicsak: kevés. Bár...
Kolosszális!
 
UTAK. Keresztelő, esküvő, temetés. Akkor aztán a kitaposott ösvények elhalványulnak. A sok szoba, épület, torony, szobor, villamoskocsi, kilincs, utca, sarok, híd, kőkocka emlékének fonadékából szőtt szőnyeg a kertben van megint csak leterítve (a fák meg a bokrok számára gondosan kiszabott lyukakkal). Egyik városból a másikba látok, és ugyanakkor a kertbe is. Érdekes volt vásárhelyi nagybátyám, aki fásulatlan lélekkel kutatta a jövőt, saját életének jövőbeli eseményeit nyomozta, s mindezt megtudni gyakran beutazta a vidéket, mely utazásokra engem is magával vitt, hátha többet értek a szóból. Az ember úgy ügyeskedik, ahogy lehet. Mentünk a Karlovy-Vary-i jósasszonyhoz, a pesti javasasszonyhoz, a sződemeteri halottlátóhoz, a görgényi távolbalátó román asszonyhoz, a szatmári jósnőhöz, a vízaknai cigány nőhöz, a bakói csángó igazmondóhoz, kerestük azt, ami egy időben s egyszerre világosítja meg az együgyű képzeletet. A sok-sok értelmetlen mondatból mégiscsak kirajzolódik a kép. Meglehet, közben rengeteg kiismerhetetlen dologgal népesítik be a világot, melyek könyörtelen kiirtását csak kevesen vállalhatják.
A síkság szelíd, zöld hullámot vetve megy át a hegy lankájába. Némely ház homlokzata országhatárokat átívelve felel a másikénak. A születés és a halál mozdulatai valóban hasonlóak, még az intenzitásuk is. Eszembe villan pozsonyi bácsikám, aki halálos ágyán úgy hadonászott, mintha macskát kergetne. Sohasem tudhatjuk előre, hogy a halál kívülről vagy belülről támad-e. Ezt még azokból a könyvekből sem lehet kisilabizálni, melyek merő véletlenségből kerülnek az olvasó két meleg tenyere közé.
De las Cases: Mémorial de Sainte-Héléne; őfelsége I. Sándor válogatott beszélyei és anekdotái; M. A. Volkova levelei Lanszkajához; M. Bikov: The Last Days of Tsardom; Napóleon Bonaparte vallomásai Maury apátnak; Marmont: Mémoires 1772–1841; Denis Davidov: Adalékok a korszerű háború történetéhez; Mistris Bradon: Aurora Floyd; Rasztopcsin gróf: Feljegyzések; Knut Hamsun: Összegyűjtött művei; Adalékok az oroszországi pogromok történetéhez; Jehan-Préval: Anarchie et Nihilisme; N. I. Grecs: Feljegyzések az életemről; Joly: Pokolbeli dialógus.
„Kereszt, kettős kereszt, háromszög, két egymásba fordított háromszög, csillag, hatszög, lecsapott sarkú négyzetek... és betűk, melyek sohasem esnek egybe, legyen bár ugyanaz a vér a festékük.
Fentebb megidézett vásárhelyi nagybátyám egy nap (a naplójában szerepel az a nap) felfedezte, hogy baj van az emlékezetével, hogy nincs vége, nincs semmiféle fal, küszöb, árok, sötétség, vagyis nincs kezdet, mert miután eljut valameddig, azt tekintve kezdetnek, majdhogynem azonnal emlékezni kezd az előző pillanatokra is. Infinitum ez az emlékezet! Emlékezik a születésre is, ha leülne, szavakba tudná foglalni: friss almaillat csapódott az arcába, ilyenszerű volt... De hát tud a születése előtti dolgokról is, is, is, a fogantatás zsibbadt érzetéről, valamint a kétfelé, négyfelé, százfelé ágazó világról, merthogy képes továbbhaladni szülei, nagyszülei, ősei emlékezetében... Meddig? Jó volna a megsemmisüléssel találkozni, megnyugtatóan elrendeződne valami. De hát erről ilyen elnagyoltan, faramuci módon beszélni meglehetősen nyugtalanító ügylet volna... Halottak enciklopédiája ez az emlékezet, olyan enciklopédia, mely nem az adatokat s a történet drámaiságának forrásait tartalmazza, hanem egészen másfajta rétegeket: a szüntelen változások térképét, eleven térképet, az idő súlyát.
SÓHAJ. Boldogok, kiknek a múlt volt, a jelen van, a jövő pedig lesz, mert bizony mondom, az életük úgy eliramlik, mint a folyóvíz.
Úgy járkálok az emberek között, hogy senki nem vesz észre Szlalomozok a testek kiépítette járatokban, anélkül, hogy hozzáérnék valakihez; az asszonyok könnyű kalapszélei sem rezzennek. Az emberek nem látnak engem, nem tudják, hogy ott vagyok. Ők azt hiszik, hogy élnek (s ezzel párhuzamosan, hogy én nem vagyok, vagyis hogy én halott vagyok), sétafikálnak valahol, szívják a kerti jó levegőt meg egymás illatát. Még csak nem is halottak. A halott az van. De ők...
Úgy járkálok közöttük, mint egy századeleji panoptikumban. Nyomasztó ez az előjel nélküli csendélet, ráadásul részem van abban a kendőzetlen feltárásban, mely a láthatatlanság velejárója. Egy páviánszerű torz állat hol itt, hol ott kidugja a fejét, vicsorog, ijesztget, de nem nyúl hozzám. Szinkronban van velem...
UTÓIRAT
A holtak enciklopédiája Danilo Kiš egyik könyve. Miután elolvastam, szerettem volna magam elé képzelni az írót, nem ment, noha láttam őt a tévében, hallottam rekedtes hangját, ismerem néhány párizsi fotóját is. A perspektíva, talán avval van baj. Mintha benn ücsörögnék egy falmélyedésben, a fejem le van szorítva, mert nem férek másképp, miáltal hiába meresztem szemem, csupán lábakat látok magam előtt.
A Kerttel olyasmit szerettem volna, amit Danilo Kiš ekként tár elénk: Álom az álomban, ennélfogva valóságosabb az igazinál, mert nem mérhető az ébrenlét a tudat mércéjével, mivelhogy ebből az álomból ismét álomba ébred az ember. Álom, nemcsak a lélek, hanem a test álma is, álom, melynek a körvonalai élesek és világosak. Erre gondoltam tehát, és hogy rejtsen magában valamit azokból az alapelvekből is, amelyeket a nagy Halottak enciklopédiája képvisel.
Barátaim révén magam is betekinthettem a különös célú mormon archivum építményébe, néhány diafelvétel révén, melyek a hely felszentelése előtti szabad ki-bejáráskor készülhettek. A mormonok, vagyis az Ítéletnapi Szentek Egyháza – és az 1 millió 250 ezer mikrofilm, amelyeken a 18 milliárd ember adatait őrzik... Legelőször ötéves koromban találkoztam angyallal, lefekvés előtt, leszállt mellém, letérdelt, glóriás fejét gótikus ujjaira hajtotta, s arra kért, legyek jó gyerek, fogadjak szót a szüleimnek, egyem meg a levest; sötét volt, alig láttam az arcát, túl közel is volt...
Danilo Kiš tényleg tudta, mi van kézikönyvtárában egy németnek, egy zsidónak, egy szerbnek, egy magyarnak, egy orosznak, egy románnak, egy csehnek. Azzal is nyilván tisztában volt, hogy a könyvek nem veszélyesek. Hogy veszélyes csak egy. Azaz: miért van így.
Az az egy könyv, mely veszély forrása volt jó ideig, járt a kezemben, bár tiltott könyv volt, ám ha tiltott volt is, köztudottan belőle merítettek a mi zsarnokaink is. A Protocollumokhoz, mert ez a neve, vér és halál tapad, a tények mögötti valószínűtlen homályban időtlennek tűnő pogromok és a cári titkosrendőrség által Szibériába hurcolt álforradalmárok látszanak. Egy összeesküvés lebegtetett feltárása sokkal pusztítóbb erejű robbanásokat képes előidézni, mint a bombák. Panoptikumra utaló leírást Mészöly Miklósnál olvastam először. Itt csak az él, aki halott. Ők – nincsenek. A halott, az más. Ezek itt csak attól vannak, hogy hajlandók vagyunk elnézni őket.
1990. július 6.
LÁNG ZSOLT

Tűzoltótorony


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék